Oldal kiválasztása

Had osszam meg veled Zsuzsi csodálatos sikertörténetét!

Zsuzsi igazán bensőségesen enged minket betekinteni abba, amit átélt onnantól kezdve, hogy huszonéves korában diagnosztizálták a PCOS-t, majd házassága első évében kimondták, hogy nem lehet kisbabájuk, egészen odáig, hogy mégis megérkezett a gyermekáldás!

Kívánom, hogy meríts belőle erőt! Lásd, mire vagyunk képesek mi nők, ha valamit igazán szeretnénk!

Szia Kitti!

Megígértem, hogyha elértük a 12. hetet én is megírom a történetünket.

Az egész történetem talán ott kezdődött mikor 23 évesen hosszas orvosi huzavona után megállapították a PCOS-t. Már akkor mondták, hogy nem lesz könnyű dolgom ha babát szeretnék. Éppen ezért mikor 2016-ban a férjem megkérte a kezem az első utam az akkori orvosaimhoz vezetett, hogy akkor mondják meg, hogy hogyan tudnék testileg és lelkileg felkészülni arra, hogy egy év múlva a lehető legtöbb eséllyel indulhassunk. A válasz mindenhol ugyanaz volt…”ha majd fél évig nem jön össze a baba, akkor jelentkezzek újra náluk”…hát kösz. Augusztusban összeházasodtunk és kezdetét vette a reménykedés. Tartottam az előírt diétát, mozogtam, bíztam és életem egyik legjobb döntéseként orvosokat váltottam. Az új endokrinológusom végre kezelni is szeretett volna és minden szükséges vizsgálatra elküldött. Ekkor már én is tájékozottabb voltam a betegséget illetően, de valahogy sose hittem el, hogy ez ennyire befolyásolhatja a testem.

Tavaly novemberben jelentkeztem Kittihez először, hogy szeretném megtanulni az Aviva módszer alapjait. Elsőnek őszintén kicsit szkeptikus voltam, hogy mégis egy torna mit segíthet ha eddig is tornáztam eleget, de adni akartam egy esélyt. Az orvosom nagyjából ekkor mondta azt, hogy annyira rosszak az értékeim, hogy ne is reménykedjünk a babában.

November végén elmentem a tanfolyamra. Az első alkalom után emlékszem, hogy hazaértem és 12 órán át aludtam annyira lefáradt a szervezetem (vagy csak kiborultam, hogy most komolyan nem lehet fürdeni…na ne, én ezt biztosan nem csinálom). Így is lett. Decemberben néha ugyan a kezembe akadt a könyv és lapozgattam, de nem gyakoroltam a tornát.

Aztán új év új kezdetek és új esélyek felkiáltással újra elkezdtem. Gyakoroltam otthon, ha volt szabadidőm lejártam az órákra is, mert egyszerűen imádtam a hangulatot, a meditációkat és Kittit, hogy mindig mosolyog. Nem is értem, hogy tud valaki mindig mosolyogni 🙂

Igazából a meditációban se értettem eleinte, hogy mi a jó. Nem ment. Aztán pár alkalom után azon kaptam magam, hogy teljesen beszippant, ellazít. Úgy jöttem ki onnan minden egyes alkalommal, hogy ez brutálisan jó, kell nekem, kell a lelkemnek és kell a testemnek is. És a fürdés kérdést is sikerült jól programozni 🙂
Éreztem, hogy jobban vagyok. Eleinte csak a fájdalmas menses görcseim tűntek el. Nekem már ezért is megérte gondoltam magamban és egyre lelkesebb voltam. Aztán rövidült a ciklusom és a korábbi 35-40 nap helyett már 29-30 napra megjött. De baba még mindig nem érkezett.

Ha jól emlékszem március vége/április eleje környékén volt egy ovulációt serkentő tanfolyam, amit direkt nekünk babákra vágyóknak indított Kitti. Azonkívül, hogy egy csomó nekem új és hasznos információ elhangzott a testünk jelzéseivel kapcsolatosan egy új feladatsort is megtanulhattunk.

Boldogan jelentem ez a feladatsor annyira jól sikerült, hogy a tanfolyam utáni első “lehetőségünknél” megfogant a pici babánk!
Jelenleg túl vagyunk a 12. heti vizsgálatokon, ahol mindent rendben találtak és ha hinni lehet ilyen korán a dokinak, akkor kisfiúnk lesz.
Úgyhogy lányok csodák igenis léteznek, elég ha bízunk benne és minden tőlünk telhetőt megteszünk, még ha eleinte nem is hiszünk annak sikerességében. Minden mást ezenfelül elintéz a testünk 🙂

Köszönöm Aviva, köszönöm Kitti! 🙂